Letöltendő

Egyszerű tesztet tett közzé még 2009-ben a Noise Addicts oldal. A tucatnyi mp3-ból álló vizsgálattal azt lehetett otthoni körülmények között megmérni, hogy az embernek mennyit öregedett a füle.

Az emberi hallás 20 és a 20000 hertz közti intervallumon működik. A magas hangokat fiatal korunkban halljuk a legjobban, majd az öregedéssel ez a képesség lassan romlásnak indul. A felnőttek például a nagyon magas, 15-16 kilohertz feletti hangokat például nem feltétlenül hallják.

A teszthez csupán egy jó fülhallgatóra vagy hangfalra van szükség. Aki hangfallal teszi próbára a hallását, annak arra is figyelnie kell, hogy a kutyák hallása lényegesen jobb az emberénél. Az általunk nem észlelt hangok zavarhatják az állatokat.

A Techbázis gyorstesztje szerint egyikünk 14 Khz felett nem hall, másikunk pedig 18 Khz felett marad le a hangokról. Önöknek hol a határ? Írják meg kommentben, vagy osszák meg a Facebook oldalunkon a tapasztalataikat!

Extra adag vérrel élesztették újjá a kilencvenes évek sikerjátékát, a Mortal Kombatet, amelyben a kivégzések az élethűbb grafikának köszönhetően minden korábbinál undorítóbbak. Nem véletlen, hogy ez a program tizennyolc pluszos karikát kapott, ráadásul egykori rajongóinak jelentős része már kinőtte ezt a stílust.

Vérben ezúttal sincs hiány

A kilencvenes évek elején jelent meg a magyar játéktermekben a verekedős játék, amely digitalizált szereplőivel, és a mai szemmel már nevetségesnek tűnő módon ábrázolt vérrel és kivégzésekkel az egyik legnépszerűbb játékká vált. Később a készítők 3D-s grafikára váltottak át, s a szereplők mozgását továbbra is valódi színészek szolgáltatták. A Need for Speed-hez hasonlóan rengeteg folytatást megélt játék nimbusza az utóbbi tíz évben jelentősen megkopott, a legutóbb megjelent, Supermant és Batmant is felvonultató szuperhősös változatában pedig jelentősen visszavették erőszakosságát, hogy ne kapjon felnőtt besorolást.

Anyánál kiverné a biztosítékot

A legújabb, Xbox 360-ra és Playstation 3-ra megjelent, szimplán Mortal Kombat címet viselő kilencedik részben viszont nem takarékoskodtak az erőszakkal, ebben minden korábbinál véresebb és brutálisabb kivégzésekkel találkozhat a játékos. A program az összes besorolási rendszerben 18 pluszos karikát kapott, azaz elvileg csak felnőttek játszhatnak vele. Ez nem is csoda: ez a játék sosem emberbarát mivoltáról volt ismert, de a legújabb rész még a korábbiakhoz képest is sokkal brutálisabb. Mivel a grafika sokkal élethűbbé vált, a kivégzések is nagyságrendekkel gusztustalanabbak lettek: láthatunk széttépett, csonkolt vagy épp felnyársalt embereket is, és csak úgy repkednek a kitépett belső szervek. A félig hüllő nindzsa, Reptile pedig úgy végez a vesztessel, hogy savat hány az arcába, egyes pályákon pedig a metró vagy egy úton haladó taxi elé lehet lökni az ellent. Nem kérdés, ez az a játék, ami a legliberálisabb anyukánál is kiverné a biztosítékot - de nem is gyerekeknek szánják.

Extra brutalitás röntgenszemüveggel

Már nem csak a vér ömlik az ütések és rugások hatására, de sérülnek is a harcosok, egy-egy menet végére tele vannak sebekkel. A hagyományos ütések és rugások mellett ezúttal is komoly szerepet kapnak a gombok megfelelő sorrendjének lenyomásával bevihető speciális támadások, illetve az ezek ötvözésével kivitelezhető kombók is, amelyek extra életerőt vesznek le az ellenféltől.

Ha sokat extrázunk, a képernyő alján feltöltődik egy csík, amely lehetővé teszi extra támadások végrehajtását is: egy jól időzített támadás esetén a játék lassított módba vált, és röntgenkép-nézetben mutatja a találatot, megmutatva, hogyan törnek el a csontok, és mely belső szervek sérülnek, amelyek amúgy egy másodperccel később automatikusan beforrnak.

Gyakorlás nélkül szinte irányíthatatlan

Ahogy a korábbi részek esetében, ezúttal is hosszas gyakorlást igényel a játék irányításának elsajátítása, a speciális kombinációk használata nélkül ugyanis nem igazán lehet előrejutni, az egymás elleni küzdelemben pedig nélkülözhetetlen ezek ismerete. Tesztelőink átlagéletkora harminc év körüli volt, mindenkinek a kedvence volt az első néhány Mortal Kombat, mégis nehezen boldogultak, még a játék első részeivel kerületi és városi bajnokságokat megnyerő kollégának is napokig kellett gyakorolnia vele.

A mozdulatok, kivégzések begyakorlását külön gyakorlópályán lehet elvégezni, emellett kissé bugyuta, de összességében élvezetes, természetesen egyre nehezebb küzdelmekkel teleszórt sztorimódja is van a legújabb Mortalnak, és persze online is lehet emberek által irányított ellenfeleket keresni benne. Nekünk, rutintalan játékosoknak ez persze pont nem vált be, folyamatosan péppé vertek minket a külföldi mortalozók.

Mi már kinőttük

A legújabb Mortal Kombat remekül visszaadja első részeinek hangulatát: bár grafikája háromdimenziós, a figurák csak egy sík mentén tudnak mozogni, ami egyáltalán nem baj, mivel így jóval pergőbb a játék, a grafika pedig ennek ellenére is szemet gyönyörködtető. Hasonló megoldással operáltak a fejlesztők az egykori nagy rivális, a Street Fighter két éve megjelent negyedik részében is, de az új Mortal Kombatet izgalmasabbnak találtuk annál már csak sztorimódja miatt is.  A Mortal egyik epizódja sem volt gyerekeknek szánt játék, de míg a korábbi részekben az erőszak inkább parodisztikus jellegű volt, az új, élethű grafikájú játékban már kifejezetten horrorisztikus jelleget ölt.

Ugyanazt az ellenérvet lehet csak felhozni a játékkal szembek, mint két éve riválisának megjelenésekor: a kultikus státuszt elért elődök megjelenése óta eltelt másfél évtized alatt korábbi rajongóinak zöme már kinőtte ezt a stílust.

Az új Mortal Kombat Xbox 360 és Playstation 3 konzolokra jelent meg, a 18 éven felülieknek szánt játékot nagyjából 12 ezer forintért lehet megvenni.

Virtuális gitárhúrokat pengethetünk benne a képernyőn, és nyolcsávos stúdióban keverhetjük a zenéket az ipades GarageBand szoftverben - de vajon mire jó a profik kezében? Profiknak adtuk oda a szoftvert egy kis jammelésre.

A táblagépen azonban igazán más az élmény, a virtuális hangszereket ugyanis itt kézzel szólaltathatjuk meg. A gitár húrjait, vagy a zongora billentyűit az igazi hangszerekéhez hasonlóan lehet pengetni, vagy leütni az érintőképernyőn. A szerkesztőjével – vagyis a nyolcsávos, beépített keverőpulttal – pedig teljes zeneszámokat állíthatunk össze.

A szoftver nyitóképernyőjén jobbra-balra lapozgathatunk a virtuális hangszerkészletben típusonként. Van benne többféle billentyűs hangszer (keyboard), gitár, basszusgitár és dob, amelyeken magunk játszhatjuk fel a kívánt dallamot.

A gitárhúrok, a billentyűk a valóságoshoz hasonlóan jelennek meg a képernyőn, azzal a különbséggel, hogy a húrokat pengetni azért nem kell, maximum nyújtani lehet a hangokat azok meghúzásával, elég a megfelelő bund (lefogási hely) mögött megütni a képernyőt az adott hanghoz. A dobok egy virtuális dobfelszerelés, vagy egy dobgép kezelőpaneljének képeként jelennek meg a képernyőn, amelyet a megfelelő helyen megütve úgy szólalnak meg, ahogy a valóságban - a cin például más hangot ad, ha a rögzítő csavarhoz közel vagy a széleken ütjük.

A hangszerekkel amellett, hogy magunk játszunk fel dallamokat, automata üzemmódban is dolgozhatunk. A gitárokat eleve „smart guitar”-nak, illetve „smart bass”-nek hívja a szoftver, a dobokból és a billentyűsökből pedig külön van „smart”, vagyis okos változat. A dobok ütögetése helyett ugyanis beprogramozhatunk egy egyszerű dobgépet, a gitárokon és a billentyűsökön pedig a húrok helyett átkapcsolhatunk akkordokra (chords az alap notes helyett), illetve skálákra.

Az automata lejátszások egyikét bekapcsolva a gép végtelenítve kezdi el játszani a leütött akkordok egy-egy bontását, gitárokon és billentyűs hangszeren egyaránt. A funkció ismerős lehet a szintetizátorokról, a játékot azonban segíti, hogy itt egy grafikus felületen látjuk magunk előtt a „hangszert”.

A hangszerek között az említettek mellett van sampler, vagyis mintavételező, amelyen a mikrofonnal rögzített hangeffekteket komponálhatjuk bele a zenénkbe, az éneket pedig külön hangrögzítő veszi fel. A szoftver utolsó eszköze egy virtuális gitárerősítő, amelyre – egy speciális kábel segítségével – elektromos gitárt lehet rákötni a szólózáshoz. Ezek mellett előre rögzített ritmusokat (groove-okat) is beszerkeszthetünk a zenébe.

A Garage Band az iPaden nyolcsávos stúdióként működik, vagyis az említett hangszerek és eszközök közül maximum nyolcat vehetünk fel és keverhetünk össze a virtuális keverővel. Ez is az érintőképernyőre optimalizálva működik, vagyis az egyes sávokat kézzel húzhatjuk a megfelelő helyre vagy vághatjuk a kívánt hosszúságúra, és effektezni, ritmushoz igazítani is lehet őket. A felvételt egy virtuális metronóm is segíti.

Mire képes a profik kezében?

Ezzel a virtuális hangszerkészlettel állítottam be a Professzor Brinkfunk együttes próbatermébe. A név a Klinika című tévésorozat Brinkmann professzorát idézi, az együttes ugyanis funky-számokat vegyít sorozatzenékkel, vagyis mindenből idéznek egy kicsit Michael Jacksontól Michael Knightig.

A teszthez azért is nagyon jó választásnak tűnt a csapat, mert a zenéjük elég összetett ahhoz, hogy megtöltsük vele a rendelkezésre álló nyolc sávot. A szokásos dob-basszus-gitár-ének felállás helyett ugyanis ők billentyűssel és két énekessel lépnek fel, ráadásul a koncerteken szaxofonosuk és harsonásuk is van. A próbán „csak” a rezesek nélküli csapat állt rendelkezésre.

Volt egy olyan elképzelésem, hogy alaposan végigmutogatom a szoftver funkcióit, amiket először kipróbálgatunk, azután megkérem őket, hogy miután részletesen összevettük a Garage Bandet az igazi hangszerekkel, vegyünk fel egy számot. Ehelyett rögtön a mély vízbe vetettük magunkat. A táblagépet rákötöttük a keverőpultra, hogy kihangosítva hallja mindenki, és nekiálltunk felvenni egy számot – pontosabban egy szám elejét, amit azután az összehasonlítás kedvéért élőben is eljátszott az együttes.

Az alkotás folyamata végigkövethető a videón: a tagok menet közben ismerkedtek a kezelőfelülettel. Az egyikük, a basszusgitáros Péter Macen használja a Garage Bandet, így ismert pár funkciót, de csak ennyi könnyítette meg a munkát, a többi tényleg ment lendületből.

A felvételt a dobbal, basszussal kezdtük, majd rákerült a ritmusszekció, végül az ének. A dobosunk volt a legnehezebb helyzetben, mert nem volt a tableten balkezes dobszerelés, pedig ő egyébként azt használ.

Mivel a gyakorlással nem akartuk húzni az időt, és nem akartuk tovább izzasztani zenészünket az ismeretlen eszközön, átváltottunk dobgépre, így a szoftver által adott, többféleképpen variált alapokból az egyik gitárosunk rakta össze rögtönözve, ami a számhoz kellett. A basszusgitárral már kevesebb gond volt: a virtuális húrokat Péter könnyen eltalálta az asztalon is, néhány próbálkozás után elkészült ez a sáv is, amelyet a beépített „kvantálás” funkció segítségével pontosan hozzáigazítottunk a dob ritmusához.

Ennek az az eredménye, hogy ha kottából (pontosabban az akkordkíséretet és jellemzően az énekdallamot tartalmazó kottából) szeretnénk eljátszani egy dalt, akkor ki kell találnunk, milyen hangnemben íródott a dal, és reménykednünk, hogy a szerző tartotta magát ehhez az alapszintű zenei szabályhoz. Ha nem, ha menet közben hangnemet váltott, vagy olyan akkordot használt, ami a tankönyvek szerint nem része az adott hangnemnek, az okos hangszerek nem használhatók az adott dal lejátszására.

A Lenovo ThinkPad Edge szériája a kispénzűek ThinkPadje. Az idehaza az év elején bemutatkozott modellek közül egy 13 hüvelykes példányt próbáltam ki. A sorozatban e mellett 14, 15,6 és 11 hüvelykes változatok kaphatók még, leginkább viszont a 13-asra voltam kíváncsi. Ez a méretosztály ugyanis a tökéletes hordozható munkagép: már elég kicsi és könnyű ahhoz, hogy ne legyen kényelmetlen bárhová magunkkal vinni, a kijelzője és a billentyűzete viszont elég nagy a kényelmes munkához, mivel nem sokkal kisebb a rendes laptop-méretnél.

A Lenovo ultrahordozható modelljének olcsóbb, AMD Athlon Neo X2-es processzorral felszerelt változata ráadásul a legolcsóbb a kategóriájában: egyetlen más gyártónál sem kapunk 140 ezer forint alatti áron ilyen méretű gépet. Én a drágább, Intel Core i3-mal szerelt változatot kaptam meg a gyártótól tesztre, ezért már 220 ezer forint körüli összeget kell fizetni. (A modelleket egységesen 4 gigabájt rammal és 320 gigabájtos winchesterrel szerelik.)
A teljesítménykülönbség leginkább a multimédiás képességek terén látványos. Az athlonos gépet a CNet tesztjei alapján már a HD-videolejátszás is megizzasztja, míg az inteles változaton ez nem probléma. Ennek ellenére, ha csak netezésre, munkára kell a masina, mi az olcsóbb ár miatt az AMD-s modellt választanám.

Az ThinkPad Edge ugyanis elsősorban mobil munkaeszköz. A gép fő erőssége nem a teljesítményében rejlik, hanem abban, hogy a „nagy” ThinkPadekhez hasonlóan masszív a kialakítású, kényelmesen használható gép hosszú üzemidővel. Persze már a külsejéről is lerí, hogy valahol félúton van a komoly üzleti notebookok és a hobbigépek között.

A gép fedlapja fényes, színes műanyag, ami nem túl karcálló, ezért óvni kell a hurcolkodás során, a belső burkolatai, billentyűzete pedig matt, kicsit kellemetlen tapintású, de kemény műanyag. A design legkellemetlenebb eleme a gép peremén körbefutó, fémet utánzó szürke műanyagcsík, és furcsán hat a rideg műanyagba ágyazott, világító piros leddel (az i-n a pont) dekorált ThinkPad logó is.

A burkolat viszont masszív, és a gép összeszerelési minősége is nagyon jó, és ez benne a lényeg, nem annyira a külső – az olcsó hatású dekorálástól akár el is tekinthettek volna a tervezők. A gép billentyűzete nagy térközös, úgynevezett sziget-billentyűzet, ami cseppálló és nagyon kényelmes használni. Apróság, de sokat számít, és jól kihasználható ötlet, hogy az Fn-billentyűvel a funkciógombok eredeti funkciója érhető el, alapértelmezésként a laptopos funkciókhoz társított parancsokat hajtják végre, például szabályozzák a hangerőt, a kijelző fényerejét vagy kapcsolják ki-be a wifit.

Nagyon kényelmesnek találtam a felfelé gomb mellé helyezett Page Up-Page Down gombokat is, amelyek így mindig kézre estek. Ennél több egyedi vonása nincs is a billentyűzetnek, az egérpótló vezérlőeszközöknek viszont van. Nem csak hagyományos trackpad, hanem a ThinkPadeken megszokott TrackPoint, vagyis pöcökegér is megtalálható a hozzá tartozó gombokkal együtt.

A trackpad egyébként multitouch-os, két ujjal lehet benne ablakot görgetni, és nagyítani is a szövegoldalakat, az érzékenysége viszont nem a legjobb. Nekem rendszeresen produkálta azt a jelenséget, hogy késve, vagy kihagyással reagált az érintésre a felülete, miközben a TrackPoint, amit kevésbé tudtam kihasználni, mindig hibátlanul működött, ennek minden rezdülésére azonnal mozdult a pointer. Pedig a trackpad már csak a méretéből adódóan sem lenne rossz: elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen lehessen használni.

A 13 hüvelykes méretosztályban nem ritkaság, hogy a gépben nincs optikai meghajtó, így a ThinkPad Edge-ben sincs. Van rajta viszont 3 USB-csatlakozó (ebből az egyik eSATA-USB hibrid), és HDMI-kimenet is, ami főleg akkor jön jól, ha az ember egy kis otthoni filmnézésre fogná be a gépet. Ennek megfelelően az üzleti modellekről rendszerint hiányzik is. Az Edge azonban még az i3-as kiszerelésben sem elég erős ahhoz, hogy szaggatás nélkül dolgozzon a lapostévére HDMI-n keresztül kiterjesztett monitorral.

A ThinkPad Edge-ből sajnos az erősebb, 1,33 gigahertzes i3-as processzorral felszerelt változat sem elég erős ahhoz, hogy játékokat futtassunk rajta. Hatcellás akkumulátorának köszönhetően viszont remekül bírja a munkát: filmnézéssel is ki lehet hozni belőle több mint 2,5, vegyes használat mellett (netezés, szövegszerkesztés) akár 4 óra körüli üzemidőt is. Teljes takarékosság, vagyis lesötétített kijelző és visszafogott teljesítmény mellett a gép elvileg 5 órát bír ki. Ha megizzasztottam a processzort, akkor sem melegedett jelentősen, a hűtése pedig kimondottan halk.

A kicsit rideg külsejű, de kényelmesen kezelhető és hordozható modell azonban remek választás lehet diákoknak, programozóknak; a gyártó szándékai szerint pedig small business, vagyis kisvállalkozásoknak szánt takarékos megoldás ez a típus. Minden feladatra nem jó, de arra, amire kitalálták, remek.